Több, mint gyanús, ha az ember fia nyolcadszor mondja el magának, hogy "még az a izé, az kell, plusz még egy napelemes akkutöltő, és aztán tényleg posztmodern lettem." Aztán tényleg kiülök a hegytetőre, tartalmat legelészek, mint a birkák lent, kiszórom arra a másik izére, és aztán hepizés.

Ezt akarja az ember fia, csak sose sikerül.

Android, megint. A szimpatikus zombi. A látható sebesülések ellenére életjeleket mutat. Órájára pillant, ásít, sörrel kínál.

Untam pedig. Csömör, unalmas grafikus felület. A kritikát is csak addig olvastam már, hogy repülőn utazva miért jó, aztán altefnégy. És ez a Matias Duarte nem az, aki a Web OS-t csinálta. Kiesett a zsebéből a bölcsek köve, és ráesett a marsallbotra, amivel a Google-höz dobbantott. Ketté is törött mindkettő.

Szóval: HTC One sorozat. Három másodperc után levéve, duma volt, hogy a Google majd vizuális karámba terel. Ez nagyon más. Az alkalmazás bezárása a kártya-eldobás, mint a Web OS-nél. Az a háttér, eszméletlen. A Sense újra olyan, mint a régi, kigyógyult az üveggolyó-betegségből. Zsúfolt az öt ikon alul, de ki lehet dobni a másodikat és a negyediket.

A HTC One S a datolyapálma, persze, nem a másik, a pimpongpéklapát.

Ordítóan ízléses.

De nem veszek, mert az hedonizmus. Fejben már a farzsebben, vagy az ujj körül pörög, másik hüvelyk az övtartó pántban, sarok megemelkedik, terpesz, két térd kifele-belfele. Densz.

A tablet billeg az asztal sarkán, ritkábban kerül kézbe, mint mikor még ködfelhő. Jó dolog közben, porhanyós. Ámde hosszú ideig kényelmetlen. A laptop is határeset ergonómiailag, a fekvő tabletnél már nyaklik a nyak. Az e-könyvnél nem, szerencsére. A Kindle 3-mas billentyűzete ugyanaz, mint az újságtartó faváz a kávéházban, a századfordulón.

Olyan ez, mint mikor a Csillagok Háborújában heggeszt oldalt a tatuini paraszt. Másként fogalmazva: leszek megint. A téma pedig a fragmentáció, és a fő felelős, az Apple.

Maradj betuningolva.